Mert szeretném

Szeretnék egy picike aranyos kis emberkét. Aki néz. Először. Tágra nyílt szemekkel mered erre a hatalmas világra. Aztán össze vissza mozgolódik meg gagyog. Sokat mosolyog és édesen nevet. És egyszer csak megindul. Kúszik-mászik, megállíthatatlanul, amíg fel nem kapaszkodik valamin és el nem kezd totyogni. Tity-toty, tity-toty. Gagyarászik, és hirtelen felnéz rám, elmosolyodik és azt modja: Apa! Akkor felkapom, ránevetek, megpördülök vele,  úgy csinálom mintha eldobnám és közben sikít meg nevet tele szájjal. Utána elkezd kérdezni mindenfélét, többnyire, mi az és miért? Aztán óvodába jár, játszik a többi kis fickóval és megismeri a világot. Utána hirtelen már órán mondja fel az ábécét és eldicsekszik mindenkinek, hogy elszámol ötszázig és tud 3-al szorozni. És egyik nap hazajön, hogy kísérleteztek órán, és annyira izgalmas volt. Észre sem vesszük, de már másik iskolába jár, és kevesebbet beszélgetünk, de még mindig mosolygunk egymásra és komolyan beszélgetünk. Egyik nap hazahoz valakit akit nagyon szeret és bemutatja a családnak. Még alig telt el egy kis idő, de már diplomája van és lakást keres mert már önálló felnőtt ember és szerencsét próbálna az ÉLET-ben. Mi már csak ülünk otthon és alig várjuk, hogy meglátogassanak az unokákkal, és felidézzük vele, hogy milyen is volt gyerekként.