21.

Igen, megint eltelt egy év. Idén is számoltam hányan köszöntöttek fel és a bűvös szám *dobpergés* : 3 ember! Nem mintha érdekelne. Csak egy számít és ő megvolt. Egy két emberről még tudom, hogy felköszöntött volna, csak kissé el van havazva. Nem haragszom én senkire. 🙂 És kaptam finom tortát is ! Szeretlek édesem! ❤ Ajándék idén nincs, de nem is vártam semmit. 🙂 És és és mostmár mindenhol nagykorúnak számítok! Hellyeah!

Na, de akkor térjünk másra is ki. Ma volt írásbeli vizsgám, számszerint 6 db. Én elég jónak érzem őket. Aztán majd meglátom milyenek lesznek.

Na, ez csak egy ilyen kurta poszt lett, nem nagyon történt érdekesség. Viszlát egy év múlva!

Ps: elég vidám vagyok. :3

Újabb születésnapi rágcsálók. 🙂

Farewell

Egy pár posztot megszüntettem és máshova helyeztem mert nem igazán való ide. A kínlódásaimat egészen máshova fogom ezentúl írni. Nem tudom, hogy folytatok-e még ehhez hasonló publikus blogot, mert biztos vagyok benne, hogy senki sem olvassa, szóval előfordulhat, hogy itt ez az utolsó bejegyzésem. Úgy néz ki, minden korszakomnak meg van a blogja, és érzem, hogy most ideje lezárni egy korszakot. Hátha tudok jobbá változni ami vagyok. Nem tudom akarok-e új blogot a feltehetőleg új énemhez, de egyenlőre nem sok esélyt látok, mert egy idő után úgyis megint feladom az írást, hiszen magamnak tudok privát blogba is írni, és úgy a publikusnak nincs értelme. Ha mégis tévednék akkor keressenek fel szavaim olvasói, ha érdekelné őket egy esetleges folytatás, csak hogy tudjam, hogy nem dolgozok fölöslegesen. Akkor hát, itt a búcsú ideje…

Isten veled egérlyuk! Köszönöm, hogy gondolataim őrzője voltál!

Fura

Amikor az ember eljut oda, hogy elveszíti a számára legfontosabbat, és rájön, hogy neki más már nem számít, akkor jön rá igazán, nincs miért aggódni. A vége akkor is ugyanaz lesz, vagy fiatalon, vagy középkorúan, vagy öregen, boldogan, boldogtalanul, gazdagon, szegényen, elégedetten vagy szorongva, de mind meghalunk. És akiben van elég lélekjelenlét, elég élni akarás, az rájön, ez a mélypont. Ettől rosszabb nem lehet. Ebből mi következik? Ettől csak jobb lehet. Csakis ez a gondolat mentett meg az idegösszeomlástól, és tudok – vérző szívvel ugyan, de talán őszintén- mosolyogni. Még semmit nem éltem, rövidke még éppen nem 21 évet. Annyi rossz történt már velem, annyit tapasztaltam már, hogy tudjam, ne görcsöljek többet a holnapon. Ma élsz, ami tegnap volt nem tudod megváltoztatni tökmindegy mennyit szorongsz rajta. A holnapról semmit sem tudsz, lehet életed legjobb napja, vagy a legrosszabb. Azzal sem érdemes foglalkozni.

Csak a pillanatnak élj, sose bánj semmit. 🙂

Igen követtem el 2 nagyobb hibát, ő neki ez az első de valamiért komolyabbnak érzem mint a sajátjaim. Lehet ez csak pillanatnyi. Lehet reggelre rájövök, hogy ő nem is hibás csak megtörtént. De jelenleg rossz. Üvölteni tudnék, de megérdemlem.

Ma el is kezdtem életem minden napját úgy élni, hogy ha este esetleg úgy fekszek le hogy reggel nem kelek fel többet akkor ne bánjam. Legalább boldog voltam.

Elengedek minden rosszat. Megőrzök minden jót.

Fel kéne keresni a barátaim, megkérdezni mi van velük. 🙂

What if…

Nem tudok aludni. Megőrjítenek a gondolataim. Melegem van. Szomorú vagyok. Magányos vagyok.

Valamikor régen, egy eléggé korai emlékembe kapaszkodva, rohangásztam, tettem vettem, játszottam, jól éreztem magam nagyszüleim házában/udvarában. Elevenen van bennem, hogy hogyan nézett ki akkoriban minden. Van egy kicsi gyerek, nemigen vannak barátai, csak a szomszéd kislány (Fanni), de ő sincs mindig kint. Mit csinál egy magányos kisgyerek ha nincsenek barátai? Kitalál párat.

Ki lehetne jobb játszótárs önmagunknál, aki pont ugyanúgy gondolkodik, mint mi, úgy is néz ki, talán kicsit okosabb, idősebb, megfontoltabb, de mégis mintha csak az ikertestvérünk lenne. Megszületett Gabi.

Kell egy kissé lassú, (felfogásban is) viszonylag nagydarab, de szelíd, kedves karakter is, akinek kellemes és megnyugtató mély hangja van. Íme Mélyhangú.

Nem hiányozhat a lány sem, szőke, butácska, de nagyon eleven, és valakinek úgy is meg kell kérdőjeleznie mindent. (bár rá emlékszem a legkevésbé) A neve meg muszáj, hogy fura legyen, mert lehet nem is hallottam még, de nagyon tetszik. Szindi.

Talán voltak még mások, de ők alkották a képzeletbeli barát csapatomat. Vadásztunk dínókra, felfedeztük, hogy milyen pocsék az egres, hajkurásztuk a verebeket, bújkáltunk a ház előtt elhaladó autósok elől, akik biztosan le akarnak lőni, vagy el akarnak rabolni.

Nagyszüleim kertje és háza tökéletesen alkalmas volt bármire amit ki lehet találni unaloműzésre. Voltak persze játékaim. Volt egy (talán) rózsaszín hiányos dömperem. Nem volt meg az a része amibe a földet kell tenni. De kit érdekel? Nagyanyámék kertje lejt. Van kocsibehajtó amit sosem használnak, hát kész a gurulós pálya. Fel, le. Fel, le. Felborultam, nem érdekelt. Volt még labdám, mint minden kisgyereknek, de nem voltam egy nagy labdás. És a kedvenceim: műanyag állatok. Pontosabban, műanyag dínók. Őslényimádatom mintha csak a dns-emben rejtőzne. Elmondani nem tudom mennyire szerettem az egykori óriáshüllőket. Volt még dínóvadász készletem is, de mindig a dínók nyertek. Apától egyszer kaptam egy hatalmas (kb 20×20 centis, és jó 4-5 centi vastag) a Dinoszauruszok, a föld urai címet viselő könyvet. Még olvasni sem tudtam, de éjjel nappal azt bújtam. Amikor már tudtam olvasni, akkor is, bár nem sokat fogtam fel belőle.

Aztán egyszer csak bővült a család. Megszülettek uncsitesóim, és miután kellő nagyok voltak nem voltam többé magányos ha a nagyszülőknél voltam. Építettünk a kert végébe bunkert, elrejtettünk oda mindenfélét, lándzsákat faragtunk a nagyapámtól elcsórt bicskával, meg íjat csináltunk spárgával, hozzá nyilakat faragtunk, és vadásztunk. Vagy átmentem hozzájuk és legóztunk, meg a megszámlálhatatlannak tűnő játékaikkal játszottunk.

Sokszor volt, hogy nyáron hosszabb időt, akár egy hónapot is nagyanyáméknál töltöttem. Volt hogy Mama elvitt magával a munkájába. Egy sitt lerakó telepen volt amolyan portás-könyvelő izémizé. Uncsi egy munka, de amikor megengedte, hogy kóboroljak egy kicsit, na az volt ám a jó móka. Egy szikkadt, agyagos, repedezett, kicsit kopár, de tele mindenféle élőlénnyel. Ez volt a “bánya”. Nem tudom miért hívtuk úgy. Volt, hogy uncsitesóim is jöttek. Mennyit rosszalkodtunk…

Nagyszüleim háza. Akkor és most.
Régen: Kétszintes. Két bejárata van, egy lent (egykor főbejárat) és egy fent, külső lépcsővel hozzáférhető. A hát maga sárga megy rózsaszín, barna tetővel. Lenti bejárattól kezdem. Bemegyünk, egy előtér, jobbra egy kis szoba, balra apám szobája, utána megint jobbra egy kis összekötő, egyenesen a folyosó végén fürdőszoba wc-vel, de előtte balra a konyha. A konyhából nyílik a spájz. Az összekötőn befordulva balra találjuk nagyanyám varrósszobáját, jobbra egy lépcső fel az emeletre. Felmegyünk a lépcsőn, egy hosszabb folyosó, pont mint lent. Balra megyünk először. Baloldalt nagyanyám és amíg ott vagyok, az én szobám, 2 ággyal. Szemben a fenti bejárati ajtó ami mindig zárva. 180°-os fordulat, ahogy feljöttünk a lépcsőn, pont szemben van a nagyszoba ajtaja, tovább egyenesen, a lépcső mellett egy kis rész a padlás lépcsőjéhez, megint egyenes a folyosó végén egy wc, de mielőtt bemennénk, attól jobbra nagyapám szobája. Bemegyünk a nagyszobába, és onnan kijuthatunk a teraszra.
Most: A lenti rész nem sokat változott, csak díszletben, az összekötő rész ajtaja be van falazva. Ez lett apám házrésze. Az egykori összekötőből nagyanyám varrószobája át lett alakítva egy fürdővé. Fent nagyapám szobájából egy konyha lett, és az egykori wc helyén egy újabb spájz van.
Nagyon hangulatos kis ház volt, kár, hogy ennyire szét lett szedve, de az új sem rossz. Csak más…

Az udvar. Hatalmas kert. De tényleg, HATALMAS… A bejárati kapun bemegyünk. Jobbra 2 fenyő, egy ezüst és egy zöld. Balra egy kissebb veteményes, paprika, paradicsom, krumpli, egres, meggyfa, szőlő. A szélén rózsabokrok, meg akác. Megyünk előrébb, kb a ház bejáratával szemben (szóval nekünk balra), egy sövény kezdődik, ez választja el a füves részt a veteményestől. Itt van egy hintaágy. Rengeteget tornásztam rajta. Ó, és egy kisebb diófa. Meg tuja. Megyünk lejjebb, véget ért a ház ami eddig a jobb oldalunkon volt. A ház mögött egy kisebb betonos rész, autóbeállónak. Előttünk a kert nagyobbik része. Innen most nem mozdulunk egyenlőre sehova. Balra vezet egy kis betonút a sufnihoz, meg a kinti pottyantós wc-hez. Előttünk egy újabb veteményes, eper, barackfa, szőlő, tök, zöldborsó, szilvafa, almafa, őszibarackfa, répa, petrezsejem, meggyfák, cseresznyefa, kúszóbabok, egy emésztő, hatalmas diófa, sóska, torma, apám fügefája. Imádtam. A kert végében még egy kacsaól is volt, amíg voltak kacsák. Itt ott limlomok. Ennek a jó nagy része már nincs meg. Csak üres kert, esetleg befüvesítve.

Hiányzik ez a régi hely, ahol kalandorkodtam.

És akkor most pár szót, hogy milyen gondolataim őrjítenek meg. Valamiért belement a fejembe, hogy mi lesz ha egyszer megöröklöm a helyet. El nem tudnám adni. Egyszerűen képtelen lennék rá. Beköltözhetnék, de nem tudom, nem biztos, hogy jó lenne. Kiadni sem adnám. Szívem szerint mindent hagynék úgy ahogy van, mint egy múzeumot, de annak meg mi értelme? Hogy a bennem élő kisgyerek ne vesszen el örökre? És nem csak a ház. A benne élők is… Nagyapám már meghalt. Nem voltunk valami jóban, nemigazán viselt meg a halála, de ő is része az emlékeimnek. Mi lesz akkor ha nem lesz már nagyanyám sem? És ha apám sem?…. Nem akarom tudni, egyszerűen, nem. Nem bírnám ki, hogyha odamegyek akkor egy üres élettelen porfészket találnék. Kell bele az a kellemes és nyugodt, de mégis mindig ott motoszkáló nyüzsgés.

Elfelejtettem említést tenni Totóról. Nagyon röstellem. Ő egy tacskó kutya volt, sajnos túl eleven gyerek voltam, és előfordult, hogy bántottam. Sajnálom Totó. Nyugodj békében.. Illetve megemlíteném, a jelenlegi fenevadat Dzsonit. Ő egy foxi kutya, akinek a szeme sem áll jól, többnyire azért, mert a szőrétől nem látszik. Nagyon szeretem őt, sokszor elvoltam vele unalmas óráimban.

Most már egy kicsit jobban vagyok, megpróbálok megint aludni..

Ő itt Dzsoni, miután simogattam.