21.

Igen, megint eltelt egy év. Idén is számoltam hányan köszöntöttek fel és a bűvös szám *dobpergés* : 3 ember! Nem mintha érdekelne. Csak egy számít és ő megvolt. Egy két emberről még tudom, hogy felköszöntött volna, csak kissé el van havazva. Nem haragszom én senkire. 🙂 És kaptam finom tortát is ! Szeretlek édesem! ❤ Ajándék idén nincs, de nem is vártam semmit. 🙂 És és és mostmár mindenhol nagykorúnak számítok! Hellyeah!

Na, de akkor térjünk másra is ki. Ma volt írásbeli vizsgám, számszerint 6 db. Én elég jónak érzem őket. Aztán majd meglátom milyenek lesznek.

Na, ez csak egy ilyen kurta poszt lett, nem nagyon történt érdekesség. Viszlát egy év múlva!

Ps: elég vidám vagyok. :3

Újabb születésnapi rágcsálók. 🙂

Vizsgára készülve

Éppen lefekvéshez készültem amikor eszembe jutott a vizsga, gondoltam leellenőrzöm mikor van az időpont, amikor realizálódott bennem, hogy hoppá, holnapután.. Ügyes vagyok, hogy eddig nem néztem meg…

Na most nekiestem tanulni és megnéztem az előző évi egyik interaktív feladatot. Több mint a 3/4-ét kisujjból kirázom. Oké. Nyugi van.
Úgy néz ki, hogy az írásbeli része is menni fog, nem nehéz anyag. Szóbeli meg csak majd lesz. Oké. Kövi vizsgarész..

Jó, ehhez többet kell olvasni, inkább alszok, reggel folyt köv, új posztban.

Farewell

Egy pár posztot megszüntettem és máshova helyeztem mert nem igazán való ide. A kínlódásaimat egészen máshova fogom ezentúl írni. Nem tudom, hogy folytatok-e még ehhez hasonló publikus blogot, mert biztos vagyok benne, hogy senki sem olvassa, szóval előfordulhat, hogy itt ez az utolsó bejegyzésem. Úgy néz ki, minden korszakomnak meg van a blogja, és érzem, hogy most ideje lezárni egy korszakot. Hátha tudok jobbá változni ami vagyok. Nem tudom akarok-e új blogot a feltehetőleg új énemhez, de egyenlőre nem sok esélyt látok, mert egy idő után úgyis megint feladom az írást, hiszen magamnak tudok privát blogba is írni, és úgy a publikusnak nincs értelme. Ha mégis tévednék akkor keressenek fel szavaim olvasói, ha érdekelné őket egy esetleges folytatás, csak hogy tudjam, hogy nem dolgozok fölöslegesen. Akkor hát, itt a búcsú ideje…

Isten veled egérlyuk! Köszönöm, hogy gondolataim őrzője voltál!

Fura

Amikor az ember eljut oda, hogy elveszíti a számára legfontosabbat, és rájön, hogy neki más már nem számít, akkor jön rá igazán, nincs miért aggódni. A vége akkor is ugyanaz lesz, vagy fiatalon, vagy középkorúan, vagy öregen, boldogan, boldogtalanul, gazdagon, szegényen, elégedetten vagy szorongva, de mind meghalunk. És akiben van elég lélekjelenlét, elég élni akarás, az rájön, ez a mélypont. Ettől rosszabb nem lehet. Ebből mi következik? Ettől csak jobb lehet. Csakis ez a gondolat mentett meg az idegösszeomlástól, és tudok – vérző szívvel ugyan, de talán őszintén- mosolyogni. Még semmit nem éltem, rövidke még éppen nem 21 évet. Annyi rossz történt már velem, annyit tapasztaltam már, hogy tudjam, ne görcsöljek többet a holnapon. Ma élsz, ami tegnap volt nem tudod megváltoztatni tökmindegy mennyit szorongsz rajta. A holnapról semmit sem tudsz, lehet életed legjobb napja, vagy a legrosszabb. Azzal sem érdemes foglalkozni.

Csak a pillanatnak élj, sose bánj semmit. 🙂

Igen követtem el 2 nagyobb hibát, ő neki ez az első de valamiért komolyabbnak érzem mint a sajátjaim. Lehet ez csak pillanatnyi. Lehet reggelre rájövök, hogy ő nem is hibás csak megtörtént. De jelenleg rossz. Üvölteni tudnék, de megérdemlem.

Ma el is kezdtem életem minden napját úgy élni, hogy ha este esetleg úgy fekszek le hogy reggel nem kelek fel többet akkor ne bánjam. Legalább boldog voltam.

Elengedek minden rosszat. Megőrzök minden jót.

Fel kéne keresni a barátaim, megkérdezni mi van velük. 🙂

Szerelemmel teli egy év

Egy év telt el azóta, hogy összejöttem vele. Nagyon szeretem még mindig, és szeretni is fogom örökké. Mindenképp szerettem volna megajándékozni valamivel, így vettem neki 2 karkötőt. Egy ametiszt és egy csakra karkötőt. Örült neki nagyon. És persze nem maradhatott el a szegfű sem, bár azt majdnem nem sikerült, mert a virágos ahol szoktam venni, nem volt nyitva, és egy másikba kellett mennem, de ott drágább volt és nem volt annyi nálam, de a virágárus odaadta nekem olcsóbban. Nagyon kedves volt tőle. Én Dóritól egy sálat kaptam, de azt még a vásárban megkaptam, illetve ma adott még nekem egy saját kezűleg horgolt, szívecskés barna labdát 2 szemmel. Este gondolkoztam, hogy mire is hasonlít és beugrott. Egy krumpli. De nagyon jópofa. Kicsit szomorú vagyok mert semmi kézműves dologgal nem készültem neki, de mindegy már. Az én ajándékom nagyobb része még úgyis hátra van. Pénteken elviszem egy étterembe vacsorázni. Vicces, egy éve járunk, de igazából még nem randiztunk egyszer sem. De majd most!
Szeretlek kis farkasom!

Egy év

Ma egy éve élek itt Debrecenben. Jó itt az élet.
Mi történt egy év alatt?
-meetes lettem és voltam segítő Oszakén
-a Mihály napi vásáron összebarátkoztam Dórival és 3 napra rá össze is jöttünk
-voltunk őszi mondoconon
-decemberben elkezdtem kasszásként dolgozni
-megvolt az első karácsony/új év
-volt egy balesetem tavasszal
-betöltöttem a 20-at
és még sok más is történt de ezek voltak az emlékezetesebbek.

Szeretek itt élni, és itt is maradok, én nem költözök el máshova.

Most csak ennyi így hirtelenjében.

What if…

Nem tudok aludni. Megőrjítenek a gondolataim. Melegem van. Szomorú vagyok. Magányos vagyok.

Valamikor régen, egy eléggé korai emlékembe kapaszkodva, rohangásztam, tettem vettem, játszottam, jól éreztem magam nagyszüleim házában/udvarában. Elevenen van bennem, hogy hogyan nézett ki akkoriban minden. Van egy kicsi gyerek, nemigen vannak barátai, csak a szomszéd kislány (Fanni), de ő sincs mindig kint. Mit csinál egy magányos kisgyerek ha nincsenek barátai? Kitalál párat.

Ki lehetne jobb játszótárs önmagunknál, aki pont ugyanúgy gondolkodik, mint mi, úgy is néz ki, talán kicsit okosabb, idősebb, megfontoltabb, de mégis mintha csak az ikertestvérünk lenne. Megszületett Gabi.

Kell egy kissé lassú, (felfogásban is) viszonylag nagydarab, de szelíd, kedves karakter is, akinek kellemes és megnyugtató mély hangja van. Íme Mélyhangú.

Nem hiányozhat a lány sem, szőke, butácska, de nagyon eleven, és valakinek úgy is meg kell kérdőjeleznie mindent. (bár rá emlékszem a legkevésbé) A neve meg muszáj, hogy fura legyen, mert lehet nem is hallottam még, de nagyon tetszik. Szindi.

Talán voltak még mások, de ők alkották a képzeletbeli barát csapatomat. Vadásztunk dínókra, felfedeztük, hogy milyen pocsék az egres, hajkurásztuk a verebeket, bújkáltunk a ház előtt elhaladó autósok elől, akik biztosan le akarnak lőni, vagy el akarnak rabolni.

Nagyszüleim kertje és háza tökéletesen alkalmas volt bármire amit ki lehet találni unaloműzésre. Voltak persze játékaim. Volt egy (talán) rózsaszín hiányos dömperem. Nem volt meg az a része amibe a földet kell tenni. De kit érdekel? Nagyanyámék kertje lejt. Van kocsibehajtó amit sosem használnak, hát kész a gurulós pálya. Fel, le. Fel, le. Felborultam, nem érdekelt. Volt még labdám, mint minden kisgyereknek, de nem voltam egy nagy labdás. És a kedvenceim: műanyag állatok. Pontosabban, műanyag dínók. Őslényimádatom mintha csak a dns-emben rejtőzne. Elmondani nem tudom mennyire szerettem az egykori óriáshüllőket. Volt még dínóvadász készletem is, de mindig a dínók nyertek. Apától egyszer kaptam egy hatalmas (kb 20×20 centis, és jó 4-5 centi vastag) a Dinoszauruszok, a föld urai címet viselő könyvet. Még olvasni sem tudtam, de éjjel nappal azt bújtam. Amikor már tudtam olvasni, akkor is, bár nem sokat fogtam fel belőle.

Aztán egyszer csak bővült a család. Megszülettek uncsitesóim, és miután kellő nagyok voltak nem voltam többé magányos ha a nagyszülőknél voltam. Építettünk a kert végébe bunkert, elrejtettünk oda mindenfélét, lándzsákat faragtunk a nagyapámtól elcsórt bicskával, meg íjat csináltunk spárgával, hozzá nyilakat faragtunk, és vadásztunk. Vagy átmentem hozzájuk és legóztunk, meg a megszámlálhatatlannak tűnő játékaikkal játszottunk.

Sokszor volt, hogy nyáron hosszabb időt, akár egy hónapot is nagyanyáméknál töltöttem. Volt hogy Mama elvitt magával a munkájába. Egy sitt lerakó telepen volt amolyan portás-könyvelő izémizé. Uncsi egy munka, de amikor megengedte, hogy kóboroljak egy kicsit, na az volt ám a jó móka. Egy szikkadt, agyagos, repedezett, kicsit kopár, de tele mindenféle élőlénnyel. Ez volt a “bánya”. Nem tudom miért hívtuk úgy. Volt, hogy uncsitesóim is jöttek. Mennyit rosszalkodtunk…

Nagyszüleim háza. Akkor és most.
Régen: Kétszintes. Két bejárata van, egy lent (egykor főbejárat) és egy fent, külső lépcsővel hozzáférhető. A hát maga sárga megy rózsaszín, barna tetővel. Lenti bejárattól kezdem. Bemegyünk, egy előtér, jobbra egy kis szoba, balra apám szobája, utána megint jobbra egy kis összekötő, egyenesen a folyosó végén fürdőszoba wc-vel, de előtte balra a konyha. A konyhából nyílik a spájz. Az összekötőn befordulva balra találjuk nagyanyám varrósszobáját, jobbra egy lépcső fel az emeletre. Felmegyünk a lépcsőn, egy hosszabb folyosó, pont mint lent. Balra megyünk először. Baloldalt nagyanyám és amíg ott vagyok, az én szobám, 2 ággyal. Szemben a fenti bejárati ajtó ami mindig zárva. 180°-os fordulat, ahogy feljöttünk a lépcsőn, pont szemben van a nagyszoba ajtaja, tovább egyenesen, a lépcső mellett egy kis rész a padlás lépcsőjéhez, megint egyenes a folyosó végén egy wc, de mielőtt bemennénk, attól jobbra nagyapám szobája. Bemegyünk a nagyszobába, és onnan kijuthatunk a teraszra.
Most: A lenti rész nem sokat változott, csak díszletben, az összekötő rész ajtaja be van falazva. Ez lett apám házrésze. Az egykori összekötőből nagyanyám varrószobája át lett alakítva egy fürdővé. Fent nagyapám szobájából egy konyha lett, és az egykori wc helyén egy újabb spájz van.
Nagyon hangulatos kis ház volt, kár, hogy ennyire szét lett szedve, de az új sem rossz. Csak más…

Az udvar. Hatalmas kert. De tényleg, HATALMAS… A bejárati kapun bemegyünk. Jobbra 2 fenyő, egy ezüst és egy zöld. Balra egy kissebb veteményes, paprika, paradicsom, krumpli, egres, meggyfa, szőlő. A szélén rózsabokrok, meg akác. Megyünk előrébb, kb a ház bejáratával szemben (szóval nekünk balra), egy sövény kezdődik, ez választja el a füves részt a veteményestől. Itt van egy hintaágy. Rengeteget tornásztam rajta. Ó, és egy kisebb diófa. Meg tuja. Megyünk lejjebb, véget ért a ház ami eddig a jobb oldalunkon volt. A ház mögött egy kisebb betonos rész, autóbeállónak. Előttünk a kert nagyobbik része. Innen most nem mozdulunk egyenlőre sehova. Balra vezet egy kis betonút a sufnihoz, meg a kinti pottyantós wc-hez. Előttünk egy újabb veteményes, eper, barackfa, szőlő, tök, zöldborsó, szilvafa, almafa, őszibarackfa, répa, petrezsejem, meggyfák, cseresznyefa, kúszóbabok, egy emésztő, hatalmas diófa, sóska, torma, apám fügefája. Imádtam. A kert végében még egy kacsaól is volt, amíg voltak kacsák. Itt ott limlomok. Ennek a jó nagy része már nincs meg. Csak üres kert, esetleg befüvesítve.

Hiányzik ez a régi hely, ahol kalandorkodtam.

És akkor most pár szót, hogy milyen gondolataim őrjítenek meg. Valamiért belement a fejembe, hogy mi lesz ha egyszer megöröklöm a helyet. El nem tudnám adni. Egyszerűen képtelen lennék rá. Beköltözhetnék, de nem tudom, nem biztos, hogy jó lenne. Kiadni sem adnám. Szívem szerint mindent hagynék úgy ahogy van, mint egy múzeumot, de annak meg mi értelme? Hogy a bennem élő kisgyerek ne vesszen el örökre? És nem csak a ház. A benne élők is… Nagyapám már meghalt. Nem voltunk valami jóban, nemigazán viselt meg a halála, de ő is része az emlékeimnek. Mi lesz akkor ha nem lesz már nagyanyám sem? És ha apám sem?…. Nem akarom tudni, egyszerűen, nem. Nem bírnám ki, hogyha odamegyek akkor egy üres élettelen porfészket találnék. Kell bele az a kellemes és nyugodt, de mégis mindig ott motoszkáló nyüzsgés.

Elfelejtettem említést tenni Totóról. Nagyon röstellem. Ő egy tacskó kutya volt, sajnos túl eleven gyerek voltam, és előfordult, hogy bántottam. Sajnálom Totó. Nyugodj békében.. Illetve megemlíteném, a jelenlegi fenevadat Dzsonit. Ő egy foxi kutya, akinek a szeme sem áll jól, többnyire azért, mert a szőrétől nem látszik. Nagyon szeretem őt, sokszor elvoltam vele unalmas óráimban.

Most már egy kicsit jobban vagyok, megpróbálok megint aludni..

Ő itt Dzsoni, miután simogattam.

Egyszer régen

Még valamikor 2008-2009-2010 tanéveiben mertem magam boldognak tartani. Ott volt mellettem akkori legjobb barátom, Viktor. Számomra nagyobb öröm nem igazán volt , mint vele eltölteni pár órát. Akkoriban jött össze barátnőjével, Adrival. Sosem voltam féltékeny. Nagyon örültem nekik, és nagyon jó társaság voltak. Rengeteget röhögtünk, állatkodtunk, stb.. Sokat háborúztam is miatta anyámmal, hogy későn érek haza, keveset vagyok otthon, meg hasonlók. De minden balhé megérte. Hiszen annyira boldog voltam. Nekik kipanaszolhattam magam, maximum lehülyéztek, de sokszor tanácsot is adtak. Igaz, annyiban nem volt jó ez a korszak, hogy akkoriban még elég nehezen viseltem el az osztályom, de ebben később Pepci segített kitartani. Csak miatta nem hagytam ott a sulit, meg ugye ott volt az esély, hogy rosszabb körülmények közé kerülök. De maradjunk most Viktoréknál. Másfél, max 2 évig lógtam velük, bár a végefelé egyre kevesebbet, mert Viktor megbukott, és emiatt is ritkábban voltunk együtt. Azután egyszer csak valami miatt szakítottak. Máig sem tudom, hogy ki miatt, de nem is igazán érdekel. Miután szétmentek, mindketten elindultak lefelé. Mindketten rászoktak a cigire. Többet sajnos nem tudok  lévén, hogy csak Viktorral tartottam a kapcsolatot, de vele is egyre ritkábban. Én nagyon sajnálom, hogy így lett. Kár értük. Adrival nagyon hamar elidegenedtünk. Nekem nem volt indokom keresni a társaságát, mert csak Viktor miatt ismerkedtem meg , és haverkodtam össze vele. Vikkel párhavonta összefutottunk, de azok sem voltak annyira tartalmasak.  Ma már semmit sem tudok róluk. Én elköltöztem. Amíg ott voltam, addig próbáltam tartani a kapcsolatot, de úgy néz ki nem kellettem, és nekem lettek újabb barátaim. Csak, azért mégis, 7 év barátságot nem lehet egy pillanat alatt elfelejteni vagy kitörölni. Én valamennyire felnéztem rá, és sok mindennapi helyzetben segített, ha csak azzal is, hogy elhívott és nem otthon ültem.

Hiányzik….

20

És igen, tegnap hajnalban betöltöttem a második x-et. 20 éves vagyok. Milyen hamar eltelt. Még jól emlékszem, hogy gyerekként mennyi mindenen járt az agyam, hogy vajon mennyi mindenre emlékszek majd még amire akkor gondoltam.
Egyébként hiába panaszkodok folyamatosan, nem érzem magam öregnek. Még sok minden áll előttem és én nem hátrálok meg előlük. Ez csak egy újabb mérföldkő az életemben.
Szoktam mondogatni, hogy nem szeretem ünnepelni a szülinapomat. Mindenféle indokot kitalálok, hogy miért nem, pedig valójában magam sem tudom. Igazából nincs is bajom vele, csak mindig ez jön ki egyből a számon, hogy nem szeretem. Pedig szeretem a tortát, szeretek ajándékot kapni, és valójában kívánó lehetőség tesztelni a környezetemet, hogy kinek vagyok annyira fontos hogy tudja és fel is köszöntsön (tisztelet a feledékenyeknek [én is az vagyok] meg akiknek nem árultam el).
Szóval tegnap: Ugyanúgy indult mint minden átlagos napom, telóra keltem, és aludtam rá még egy órát, mert sajt. Felkeltem, leültem gépezni, elmentem fürödni, utána Dóri anyjával orvoshoz mentünk. Utána hazajött Dóri…. Amikor beengedtem már akkor elküldtem a francba. A háta mögött egy tortás dobozt tartott (túl pici vagy, hogy el tudd rejteni rendesen) és vigyorog (mint általában mikor meglát). Morogva és meghatódva bekísértem, és elfújtam a gyertyákat. 20. Dóri felszeletelte a tortát, közben Laci elment boltba. Kaptam még egy Dóri által készített gamer pólót. A hátulján a nicknevem (Noga) és statok vannak. Nagyon örültem neki. (Rolinak is köszönöm, mert hallottam hogy asszisztált!) Már éppen elpusztítottam egy második szelet tortát amikor Laci hazaért. Dórial beszélgettünk és lassan készültünk MLP-t nézni, amikor Laci és Timi bejöttek a szobába. Nagyon vigyorogtak. Gyanúsan. Laci kérte, hogy nézzem meg Timi hátát. Timi megfordult és a kezében ott volt egy World of Warcraft Mists of Pandaria kiegszítő… Na ott már csak tátogni tudtam… Még egy ilyen szülinapot..
Gyors összesítő: összesen 5-en köszöntöttek fel (+1 random fazon a wowban) és ebből csak 4 tudta, hogy ma van a szülinapom. Segáz.

Tudom nem egér, hádena, rokon..

Mert szeretném

Szeretnék egy picike aranyos kis emberkét. Aki néz. Először. Tágra nyílt szemekkel mered erre a hatalmas világra. Aztán össze vissza mozgolódik meg gagyog. Sokat mosolyog és édesen nevet. És egyszer csak megindul. Kúszik-mászik, megállíthatatlanul, amíg fel nem kapaszkodik valamin és el nem kezd totyogni. Tity-toty, tity-toty. Gagyarászik, és hirtelen felnéz rám, elmosolyodik és azt modja: Apa! Akkor felkapom, ránevetek, megpördülök vele,  úgy csinálom mintha eldobnám és közben sikít meg nevet tele szájjal. Utána elkezd kérdezni mindenfélét, többnyire, mi az és miért? Aztán óvodába jár, játszik a többi kis fickóval és megismeri a világot. Utána hirtelen már órán mondja fel az ábécét és eldicsekszik mindenkinek, hogy elszámol ötszázig és tud 3-al szorozni. És egyik nap hazajön, hogy kísérleteztek órán, és annyira izgalmas volt. Észre sem vesszük, de már másik iskolába jár, és kevesebbet beszélgetünk, de még mindig mosolygunk egymásra és komolyan beszélgetünk. Egyik nap hazahoz valakit akit nagyon szeret és bemutatja a családnak. Még alig telt el egy kis idő, de már diplomája van és lakást keres mert már önálló felnőtt ember és szerencsét próbálna az ÉLET-ben. Mi már csak ülünk otthon és alig várjuk, hogy meglátogassanak az unokákkal, és felidézzük vele, hogy milyen is volt gyerekként.